December 5.

Holnap itt van december 6., a Mikulás napja: a piros ruhás, nagy szakállú öregapó megérkezik rénszarvas vontatta szánján, lemászik a kéményen, és ajándékokat rejt a kifényesített cipőkbe, de legalábbis az ablakba. Persze napjainkban viselt piros ruháját egyesek szerint csak a Coca-Cola századfordulós reklámjának köszönheti (ez amúgy nem igaz). A tetőkön sétálás meg a kéménykürtőn való lemászásból formálódott át, amelyen keresztül az angolszász ajándékosztó a kandalló párkányán csüngő karácsonyi zoknikba osztotta ki ajándékait: pedig karácsony nem is holnap van... Egyesek szerint a Mikulás azonos a Télapóval, míg mások szerint ők ketten két különböző, lengedező szakállú öregúr...

Egy viszont biztos: a Mikulás nagyrészt Szent Miklós alakjából formálódott ki, aki Müra püspökeként jótékonykodott a 200-as és 300-as évek fordulóján. Legendájának híres eleme, amikor titokban megajándékozott egy szegény embert, aki kétségbeesésében már azt tervezte, hogy tisztességtelen életvitelre kényszeríti három szép lányát. Nyitott ablak mellett sóhajtozott azonban nagy bújában, Miklós pedig meghallotta a panaszát, s amíg az apa aludt, ő egy zsák aranypénzt dobott be az ablakán. Ez a jószívű adományozás lett a Mikulás-napi ajándékozás egyik ősforrása.

Bár amióta csak élek, minden évben lelkesen tisztogattam a cipőmet és vártam a Mikulás csengőjének hangját az ünnepen, a kegyes püspökről először egy képeskönyvben olvastam, a Szent Miklós legendájában (Tájfun, 1992), amelyet egy katolikus meseszerző, Méhes Mária Viktória írt és illusztrált nagyon-nagyon szép és finom (néha talán túl szép) rajzokkal. Idemásoltam belőle a kedvencemet, amelyet nagyon szerettem gyerekként: amelyen az apa szomorkodik három lányával...